Kelemen Anna 2012-ben végzett a Kodolányi János Főiskola kommunikáció- és médiatudomány alapszakán, jelenleg mesterképzésen tanul. Középiskolás kora óta ír, elmondása szerint azonban első komoly publikációját egyik kodolányis tanárának, mentorának, Petőcz Andrásnak köszönheti.
A fiatal írónő novelláit többek között a Forrás, a Tiszatáj, a kolozsvári Helikon, a Napút, az Irodalomismeret, a Spanyolnátha és a Vár folyóiratok is közölték. Első novelláskötetén dolgozik.
Megjelent: Forrás folyóirat, 45. évfolyam, 2013. 7-8. szám
Neked
Apám egy megkésett, szeptemberre eszmélő nyári napon halt meg. Irtózatos meleg volt hetek óta. A kiskertben kiszáradt két rózsabokor, a járda süppedősre olvadt, mi is sokat nyűglődtünk, hát még az apám. Amikortól nem beszélt, tudtuk, hogy meg fog halni. Utoljára azt mondta, nem bírja tovább, hogy gyógyszerszagú a bőre. Mintha szándékosan gyötörte volna a betegség. Életben tartotta, de közben aprólékosan, lassan elvett tőle mindent. Apám csendessége szép volt. Nem tudom, hogy miért, de máig így érzem.
Aznap, amikor meghalt, anyám már korán reggel telefonált, legalábbis korábban, mint szokott, innen tudtam, hogy vége van. Anyám nem is mondott sokkal többet, csak ennyit, hogy vége van. Valahogy sosem bírt felnőtt módjára beszélni a halálról. Miközben tartottam a kagylót, kinéztem az ablakon, hogy eltereljem valamivel a figyelmem, és még véletlenül se vágjam ezt oda neki. Néhány rendőr sétált el a posta előtt. Ez elég is volt. Nem mondtam anyámnak semmit, mármint semmi bántót. Elköszöntünk, leraktam a telefont, összeszedelőzködtem és átindultam a szülői házba. Anyám nagyon felbosszantott. Meg kellett volna tisztelnie az apámat is meg a halálát is annyival legalább, hogy felnő a feladathoz. A mondatvégi pontot úgyis oda kell rakni.
Az utcán napfürdőző középkorúakat és viháncoló kamaszokat kerülgettem sorra, hogy elérjem a következő hévet. Senki sem sietett. Örültek, hogy még mindig tart a nyár. Dühösnek kellett volna lennem, elvégre meghalt az apám, mit tudják ők, mi az élet, de nem éreztem semmit. Jó lett volna, ha valaki odalép hozzám és megüt. Jó lett volna összeesni, ott, az aluljáró előtt, jó lett volna elterülni a vizeletfoltos, ragacsos flaszteron, és nem mozdulni addig, amíg valaki nem mondja meg, hova ment az apám. Nem fájt a hiánya. Csak azt akartam tudni, hogy hova tűntek a gondolatai.
Nem voltam apás gyerek soha. Nem is búcsúztam el tőle, inkább biztattam, ha bementem hozzá. Elmondtam, milyen büszke vagyok rá. És azt is, hogy nincs mitől félnie, befejezte, amit be kellett. Amikor ezt mondtam, először értetlenül nézett rám. Aztán megnyugodott. Ott volt a szemében az a tejszínes fény.
*
Pár héttel apám halála után történt, azt hiszem. Éppen hazafelé mentem a rakparton, végig a Duna mentén; alig volt valaki az utcán, csak én, a kukák körül lebzselő hajléktalanok meg a mellettem csattogva elrobogó éjszakai buszok. Fölöttem csillagleves kevergett, mellettem egy fával megrakott uszály siklott a Dunán. A padkán néhány rúzsfoltos csikk társaságában két félig töltött műanyagpohár árválkodott. Még szívószálat is hagytak bennük. Biztos voltam benne, hogy reggelre eltűnnek, hogy sorsuk lesz, hogy nem egy egyetemi klubban tapossák majd össze őket. Igazából, persze, nem is tudom, minek foglalkoztam két hülye pohárral. Unalmas hazaút volt. Mintha megkoptak volna az éjszaka ízületei. Alig vártam, hogy végre hazaérjek, nagyon húzta a vállam a táska. Délután bevásároltam, szóval volt nálam egy liter tej, pontosabban egy liter romlott tej a meleg miatt, és volt még liszt, kenyér meg néhány apróság is. A Szent István parknál elővettem a kulcsom, onnan már csak három utca volt vissza fölfelé. Séta közben azt számolgattam, hány perc kell ahhoz, hogy ágyba kerüljek - fürdéssel együtt úgy húszra tippeltem. Mikor az utca elejére értem, láttam, hogy áll valaki a lépcsőház előtt. Nem érdekelt igazán. Azt gondoltam, ha elindul felém, legföljebb visszafordulok, és teszek egy nagy kört, mielőtt hazamegyek, vagy ordítok, ha minden kötél szakad - akkor kijönnek a szomszédok, az idegen elmenekül, az még öt perc, tehát összesen huszonöt, és máris alhatok. A rendőrség valahogy eszembe se jutott.
Az alak akkor sem tágított, amikor a ház elé értem, én mégsem fordultam vissza. Ő a lehető legnagyobb természetességgel biccentett, majd megkérdezte, hányadika van. Nem mertem benyitni a kapun, inkább továbbmentem. Követett. A kulcscsomóm majdnem csontot ért, úgy szorítottam. Lehunyt szemmel elmondtam, hányadika van, és azt is, hogy októbert írunk. Nem néztem rá. Tettem még pár lépést, kinyitottam a szemem, de nem fordítottam felé a fejem, csak a cipőmet néztem. Nagyon lassan mentünk. Idegesített. Én mindig késésben vagyok. Nagy nehezen az utca végére értünk, ott jobbra fordultunk, a narancssárga ház felé, onnan aztán a játszótér felé vettük az irányt. Úgy voltam vele, ott legalább nem tud a folyóba dobni, ez is valami.
*
A nagyanyám sokat mesélt az öccséről. Van róla egy fényképem is, elloptam a mindenesfiókból. A nagyanyám öccse szép, szálkás vidéki fiú volt, tizennyolc évesen kalauz lett Pesten, úgy tudom, a negyvenhetes villamoson. Szívós volt, vinni akarta valamire, látszik a fényképen is. Otthon, a faluban könyvvel a kezében vezette a lovat szántás közben. Sosem lett volna igazi pesti fiú. Őrzök egy képeslapot is, amit ő adott fel. Üdvözlet a Balatonról. Alig tudom kisilabizálni, miről van szó. Az, hogy sokszor csókolok mindenkit, az végtére is szépen van írva. Egyébként botrányosan ronda macskakaparás minden sor. Olyasmi, mint az enyém. Ha találkoznék ezzel a fiúval, beleszeretnék, mindig ezt mondom a nagyanyámnak, de csak azért, hogy bosszantsam.
A nagyanyám öccse a katonaság ideje alatt halt meg. Huszonegy éves volt. Mellhártyagyulladást kapott. A család egy nappal a halála előtt még meglátogatta Pesten a kórházban, de a nagyanyámat nem engedték be hozzá, azt mondták, csak a szülők mehetnek be. A nagyanyám a kórház udvarában várakozott. Az öccse kiintegetett neki a kórterem ablakából, ő meg lent állt, és csak sírt, és fogalma sem volt, miért, de nem intett neki vissza.
*
Rettegtem. Vissza akartam fordulni. Túl lassan mentünk. Nem bírtam. Nem értettem, mit akar. Bánthatott volna, de nem tette. Talán nem történt volna semmi, ha elfutok. Talán nem jött volna utánam. Egy szót sem szólt. Mentünk egymás mellett némán, nekem nagyon húzta a vállam a tej, a liszt meg a kenyér. Azt éreztem, amit apám halálának napján. Azt akartam, hogy üssön meg. Tegye meg, amit akar, úgyis ő az erősebb.
A játszótér előtti lámpa alatt, az aszfaltra rajzolt kis fénykörben aztán hirtelen megállt. Akkor néztem rá először. Látni akartam, ki teszi ezt velem. Amikor ránéztem, nem tudtam megszólalni. Egy sokat hányódott, régi, fekete-fehér fotóból kilépő alak állt előttem. Megkérdezte, hogy félek-e. Nem féltem. Ismertem azt az arcot. Abban a pillanatban beszippantott egy szürkeárnyalatos fénykép, olyan volt, mintha a nagyanyám háza előtt állnék ondolált hajjal, a háború előtti dermedt némaságban. Ott álltam a nagyanyám öccse mellett. Sokat mosolygott, pont úgy, ahogy a nagyanyám szokott, végül pedig úgy tűnt el, épp olyan érthetetlenül és váratlanul, ahogy érkezett.
*
Mindjárt alszom. Huszonöt perc lett belőle. Nagyon fáj a tenyerem. Kellett nekem szorongatni azt a rohadt kulcsot. Kicsit megszédültem hazafelé. Biztosan apám miatt volt. Még nem vagyok túl ezen. Aludnom kell.
